Volt, s mi több; szép
égből indult szakadék,
Hüvössé vált jellemed
s álmainkról letett.

Az idő csak telt, telt,
lelkünkbe halált lehelt,
Oly nyűgös most gondolatod,
megéheztem gondolhatod.

S te érted szól ez utolsó dal,

mely szívembe nagy vihart kavar,

Ámor okozta seb gyógyul

Szenvedésem almát koldul.

                    +

Depresszióm pszichém recesszív partizánja
Ellöktél magadtól, szívem esett rabláncba,
Itt az idő újra, hogy felkeljek a porból
megtaláljam utam, hisz túl sok volt a rosszból.

Fénylik bennem a nyár ezer varázsa,
az iskolaiból így lesz munkástáska.

Itt az idő van hátra még két és fél hét,
de a tanulás tudom soha véget nem ér.

Sajtos sármmal az izzadság kacér
a harcot soha ne add fel azért!