Egy kicsit másképp látlak,
mint ahogy mások,
néha úgy érzem nem várlak
pedig egész életembe rád várok

Néha elhordalak, szídlak
pedig hiszem hogy szeretsz,
még lázadó vagyok, színvak
de érzem hogy vezetsz.

Egyszer, miután végleg kinyúlok
szemedbe nézek-füledbe súgok,
túl sok volt a fájdalom:
a paradicsom kulcsát akarom!

Jobb elfutni
nem küzdeni,
a gondokat félrerúgni
a lustaságba megfürdeni.

Álmodni, de tenni nem megy
bunkó vagyok:
 csalódsz bennem
morgok nagyot:
én is benned...

Kettőnké ez örök románc
vágyunk makacs,
mégsem zománc
kalandozunk a felhők alatt...

Boldog vagy te,
ott ahol vagy
én itt: unom sorsom
az egyenleten,
Ahogy az árnyék elül,
a néma terepen,
kisgyermek álomba merül.

Szakadt  farmerban én
sétálok egyedül,
a szerelem, szerencse:
ma is elkerűl.
Csak rúgom az úton
a megvadúlt gesztenyét:
E tér és az építmény:
szívem ide hazatér.

Álom volt csupán
te jöttél és elraboltad szívem,
egyedül voltam Budán
feküdtem a vasúti sínen.

A mozdony siklása
megreszkette testem,
a halál kacsintása
útirány volt nekem.

Azóta vágyom mindég a Napot
hogy új utat mutasson,
már nem számít, ki vagyok
csak a holnap, és angyalok...

Mint minden alak:
ez is csak látszat.
Nincs új a Nap alatt
ledőlnek a várak.

Sírnak az írások
a dicső múlt után,
merő önbolondítások
s mi nézünk csak bután.

A szerelem:
legtisztább téveszme,
körülfon, kebelez
végül meg lecselez.

Az Április:
banális szíverősítő,
megvetően totális
érzelmi lelkesítő.

S most jön a hideg,
akit senki se vár,
itt lehetek rideg

mert a szívem "bezár".